Lombik

A ciszta azért megnehezítette az életem, legalábbis egy pár hajszálam biztos megőszült. De végül nem kellett leszívni. Az új ciklusom harmadik napján (pénteken) annak rendje s módja szerint elmentem Tanár úrhoz a stimuláció indítására, mert az én orvosom szabin volt. Kellett várni, nem keveset, de nem gond, számoltam vele. Egy óra, két óra, három óra… Tanár úr műtött, megbeszélt, az idő meg csak telik, nekem mennem kellene dolgozni. Mire bejutok, már annyira pattanásig feszülve vagyok, hogy az első szavak után – „ez a ciszta még megvan, túl kevés ideig szedte az Orgametrilt, így hogyan kezdjük el…” – elsírom magam. Jó kis bemutatkozás, érzem, hogy tök gáz, de nem bírom abbahagyni, annyira rettegek, hogy nem tudjuk elkezdeni. De végül mégis. Ha megmarad, kedden le kell szívni. Addig is EKG, nagy rutin legyen meg. Meg is van, és mire kedden visszamegyek, rettegve a cisztaleszívástól, már szóba sem jön. Kár volt azért a sok őszhajszálért és át nem aludt éjszakáért. Kell viszont vért venni, majd adagot emelni, reggel 1 Pergoveris, 1 Cetrotide, este 3 Menopur az eddigi egy helyett.

Pénteken újabb kontroll és újabb adagemelés, már a 3 Menopur sem elég, mától 4 kell. A szúrás már sok és egyre jobban fáj, már nem mosolyogva tolom be az adagokat, a Pergoveris rettentően csíp. Reggelente meg kell pihennem egy öt percre utána. Hétvégén kikapcsolódunk, a legjobbkor és a lehető legjobban a nagy sokk után. Túrázás a Magas Tátrában, függőleges sziklafal, Vörös Torony hágó, tériszony leküzdése, gyönyörű helyek. Addig se kell gondolkozni, hogy mi lesz. Reggel nem tudom beadni a Pergoverist, már annyira fáj, Feri besegít, de túl hirtelen, jobban fáj, mint eddig bármikor, beleszédülök. Mégis maradok a saját beadásnál… J

Hétfőn vissza kontrollra, ismét Szűcs dokihoz, végre egyszer semmi probléma, megnyugvás. Mehet este a tüszőrepesztő (Pregnyl), és ez az utolsó, amit be kell adni (hip-hip), már nagyon feszül a hasam. 7 tüsző van, nem túl sok, de ennyi persze még soha nem volt, az összesen beadott 10 Pergoveris, és 25 Menopur megtette a hatását. Azért egy sokk mára is jut, az „ugye mehet altatás nélkül a leszívás” kérdés. Visszakérdezek, hogy ugye mehet altatásban. Amikor viszonylag kevés tüsző van, és elérhető helyeken vannak, akkor altatás nélkül szoktuk csinálni, mert jobbak az esélyek. Mit lehet erre mondani… persze, menjen altatás nélkül. Eszembe jut a HSG, amikor hánytam a fájdalomtól. Mindegy, most is, mint mindig, azzal nyugtatom magam, hogy milliók túlélték már, én is túl fogom. Sajnos alacsony a fájdalomtűrő küszöböm, erről nem tehetek. L Biztatásként azért megtudom, hogy kapok majd fájdalomcsillapítót.

Szerda a nagy nap. Reggel nyolckor megyünk be mind a ketten, ahhoz képest, ami vár rám, egész nyugodt vagyok. Meglepő módon szinte senki nincs, mint később kiderül, olyannyira kevesen vannak, hogy én vagyok az egyetlen beavatkozásra váró. Illetve nem is váró, mert épp töltenénk ki a kitöltenivalót, de már kiabálják is a nevem a folyosó túlsó végén, hagyjak abba mindent, azonnal öltözzek át, ugye éhgyomorra vagyok?! Jaj ne, lehetett volna mégis altatásban, én meg ezzel rontottam el? (Csak azért ettem, hogy ha megint hánynom kell, akkor ne csak epét hányjak… L) De nem, mégsem altatásban. Akkor már kapom is az injekciót, fájdalomcsillapító (ennek később semmi hatását nem érzem), és rohanjak a műtőbe. Ez ám a gyorsaság! Felocsúdni sem tudtam, már a műtőasztalon fekszem, a fájdalom rövid, de nagyon erős, minden szúrás előtt szólnak, hogy most jön. Mindig csöndben szenvedek, de most a jobb oldalnál felnyögök, a körmeim a combomban, rám szólnak, hogy hagyjam abba, mert nagyon be fog kékülni. Aztán vége. Huhhh. Túl lehet élni, jelentem. A műtős hölgy nagyon kedves, meg is kérdezi nekem a biológustól, hogy mennyi sikerült. 5! Az minden várakozáson felüli! Eddig megérte a szenvedés. Csak legyenek holnapra minél többen. J Holnap reggel kell telefonálnom, hogy hányat és mikor lehet visszaültetni. Vissza a pihenőbe, megkapom az infúziómat (Augmentin és Klion), aztán még pihenő, 11-ig. Közben Feri is előkerül, később végzett, mint én, az ő „eredménye” egy helyre kerül az én petesejtjeimmel, csak egy kicsit más jellegű volt az út odáig, míg én szenvedtem, ő azért annyira nem. J

Zárójelentés, az 5 petesejtemmel az esélyek: ha mind megmarad és meg is termékenyíthető, akkor hétfő, ha csak 2 vagy három marad, akkor péntek. Nekem bármelyik jó, nekem már ez is jobb, mint amiről álmodtam, de persze a hétfői lenne a nagyobb esély a sikerre. Gyógyszereimet kiváltjuk (Augmentin, Crinone gél, Metypred), amiket mától szedni kell. Úgy terveztem, hogy csütörtökön és pénteken még dolgozom, de Feri nem hagyja. Így utólag már jobb, hogy így döntöttünk.

Csütörtök reggel telefon, megkapom a jó híreket: 3 petesejt megtermékenyítve, pénteken mind a három beültethető J. Délután csak egy rövid sétát teszünk, de az amúgy is rövidre tervezett még rövidebbre sikerül, mert fáj a petefészkem, úgy húz lefelé, mintha köveket pakoltak volna bele. Visszafelé a kocsiban minden egyes göröngyöt érzek. Ebben így semmi élvezet nincs.

Pénteken 11-re kell mennem, a visszaültetés gyors és – elvileg – fájdalommentes, de sajnos nekem még ez sem az, mert valószínűleg szerdán megsérült a hüvelyfalam, így ezt is végigszenvedem L. Jó lenne, ha már vége lenne a szenvedéseknek és csak a nyugodt pihenés maradna. Doki felajánlja a Prolutex lehetőségét, amit amúgy is kérni akartunk, hasba szúrandó progeszteron, amit két hétig biztos szúrni kell, de siker esetén 10 hétig. No problem, adjunk neki. Kiváltjuk, és haza pihenőre, és amikor már azt hiszem, hogy végre minden megpróbáltatáson túl vagyok, jön a sokk, a Prolutex jobban fáj, mint a Pergoveris, nem maga a beadás, hanem utána az oltóanyag szétterjedése. Úgy 7-8 órán át, de úgy, hogy nem tudok lehajolni, ülni, állva is csak görnyedten, mint akinek behúztak egyet, gyakorlatilag semmit, ami a normál élethez kell. Csak a fekvés jó. Na most, ha a hármak megmaradnak, nekem dolgoznom kell a Prolutex mellett. Ez most így hogy is lesz? Ez rettegéssel tölt el, de szerencsére ez a rémálom csak három napig tart, addig próbálok neten keresgélni, járt-e valaki hasonlóan, de úgy látom, egyedül vagyok a problémámmal. Hétfőre elmúlik a fájdalom, lehet, hogy csak hozzá kellett szoknia a szervezetemnek, de a sikerhez az is hozzátartozik, hogy áttértem az esti, és a combba történő beadásba. Így éjjel van ideje „kifájnia magát”, napközben pedig tudok élni J. Persze ezen a héten szabin vagyok, úgyhogy pihenés és várakozás, hogy a hármak megkapaszkodjanak J.