A ciszta azért megnehezítette az
életem, legalábbis egy pár hajszálam biztos megőszült. De végül nem kellett
leszívni. Az új ciklusom harmadik napján (pénteken) annak rendje s módja
szerint elmentem Tanár úrhoz a stimuláció indítására, mert az én orvosom szabin
volt. Kellett várni, nem keveset, de nem gond, számoltam vele. Egy óra, két
óra, három óra… Tanár úr műtött, megbeszélt, az idő meg csak telik, nekem
mennem kellene dolgozni. Mire bejutok, már annyira pattanásig feszülve vagyok,
hogy az első szavak után – „ez a ciszta még megvan, túl kevés ideig szedte az
Orgametrilt, így hogyan kezdjük el…” – elsírom magam. Jó kis bemutatkozás,
érzem, hogy tök gáz, de nem bírom abbahagyni, annyira rettegek, hogy nem tudjuk
elkezdeni. De végül mégis. Ha megmarad, kedden le kell szívni. Addig is EKG,
nagy rutin legyen meg. Meg is van, és mire kedden visszamegyek, rettegve a
cisztaleszívástól, már szóba sem jön. Kár volt azért a sok őszhajszálért és át
nem aludt éjszakáért. Kell viszont vért venni, majd adagot emelni, reggel 1
Pergoveris, 1 Cetrotide, este 3 Menopur az eddigi egy helyett.
Pénteken újabb kontroll és újabb
adagemelés, már a 3 Menopur sem elég, mától 4 kell. A szúrás már sok és egyre
jobban fáj, már nem mosolyogva tolom be az adagokat, a Pergoveris rettentően
csíp. Reggelente meg kell pihennem egy öt percre utána. Hétvégén
kikapcsolódunk, a legjobbkor és a lehető legjobban a nagy sokk után. Túrázás a
Magas Tátrában, függőleges sziklafal, Vörös Torony hágó, tériszony leküzdése,
gyönyörű helyek. Addig se kell gondolkozni, hogy mi lesz. Reggel nem tudom
beadni a Pergoverist, már annyira fáj, Feri besegít, de túl hirtelen, jobban
fáj, mint eddig bármikor, beleszédülök. Mégis maradok a saját beadásnál… J
Hétfőn vissza kontrollra, ismét
Szűcs dokihoz, végre egyszer semmi probléma, megnyugvás. Mehet este a
tüszőrepesztő (Pregnyl), és ez az utolsó, amit be kell adni (hip-hip), már
nagyon feszül a hasam. 7 tüsző van, nem túl sok, de ennyi persze még soha nem
volt, az összesen beadott 10 Pergoveris, és 25 Menopur megtette a hatását.
Azért egy sokk mára is jut, az „ugye mehet altatás nélkül a leszívás” kérdés.
Visszakérdezek, hogy ugye mehet altatásban. Amikor viszonylag kevés tüsző van,
és elérhető helyeken vannak, akkor altatás nélkül szoktuk csinálni, mert jobbak
az esélyek. Mit lehet erre mondani… persze, menjen altatás nélkül. Eszembe jut
a HSG, amikor hánytam a fájdalomtól. Mindegy, most is, mint mindig, azzal
nyugtatom magam, hogy milliók túlélték már, én is túl fogom. Sajnos alacsony a
fájdalomtűrő küszöböm, erről nem tehetek. L
Biztatásként azért megtudom, hogy kapok majd fájdalomcsillapítót.
Szerda a nagy nap. Reggel
nyolckor megyünk be mind a ketten, ahhoz képest, ami vár rám, egész nyugodt
vagyok. Meglepő módon szinte senki nincs, mint később kiderül, olyannyira
kevesen vannak, hogy én vagyok az egyetlen beavatkozásra váró. Illetve nem is
váró, mert épp töltenénk ki a kitöltenivalót, de már kiabálják is a nevem a
folyosó túlsó végén, hagyjak abba mindent, azonnal öltözzek át, ugye éhgyomorra
vagyok?! Jaj ne, lehetett volna mégis altatásban, én meg ezzel rontottam el?
(Csak azért ettem, hogy ha megint hánynom kell, akkor ne csak epét hányjak… L) De nem, mégsem
altatásban. Akkor már kapom is az injekciót, fájdalomcsillapító (ennek később
semmi hatását nem érzem), és rohanjak a műtőbe. Ez ám a gyorsaság! Felocsúdni
sem tudtam, már a műtőasztalon fekszem, a fájdalom rövid, de nagyon erős,
minden szúrás előtt szólnak, hogy most jön. Mindig csöndben szenvedek, de most
a jobb oldalnál felnyögök, a körmeim a combomban, rám szólnak, hogy hagyjam
abba, mert nagyon be fog kékülni. Aztán vége. Huhhh. Túl lehet élni, jelentem.
A műtős hölgy nagyon kedves, meg is kérdezi nekem a biológustól, hogy mennyi
sikerült. 5! Az minden várakozáson felüli! Eddig megérte a szenvedés. Csak legyenek
holnapra minél többen. J
Holnap reggel kell telefonálnom, hogy hányat és mikor lehet visszaültetni. Vissza
a pihenőbe, megkapom az infúziómat (Augmentin és Klion), aztán még pihenő,
11-ig. Közben Feri is előkerül, később végzett, mint én, az ő „eredménye” egy
helyre kerül az én petesejtjeimmel, csak egy kicsit más jellegű volt az út
odáig, míg én szenvedtem, ő azért annyira nem. J
Zárójelentés, az 5 petesejtemmel
az esélyek: ha mind megmarad és meg is termékenyíthető, akkor hétfő, ha csak 2
vagy három marad, akkor péntek. Nekem bármelyik jó, nekem már ez is jobb, mint
amiről álmodtam, de persze a hétfői lenne a nagyobb esély a sikerre. Gyógyszereimet
kiváltjuk (Augmentin, Crinone gél, Metypred), amiket mától szedni kell. Úgy
terveztem, hogy csütörtökön és pénteken még dolgozom, de Feri nem hagyja. Így
utólag már jobb, hogy így döntöttünk.
Csütörtök reggel telefon,
megkapom a jó híreket: 3 petesejt megtermékenyítve, pénteken mind a három
beültethető J.
Délután csak egy rövid sétát teszünk, de az amúgy is rövidre tervezett még
rövidebbre sikerül, mert fáj a petefészkem, úgy húz lefelé, mintha köveket
pakoltak volna bele. Visszafelé a kocsiban minden egyes göröngyöt érzek. Ebben
így semmi élvezet nincs.
Pénteken 11-re kell mennem, a
visszaültetés gyors és – elvileg – fájdalommentes, de sajnos nekem még ez sem
az, mert valószínűleg szerdán megsérült a hüvelyfalam, így ezt is
végigszenvedem L.
Jó lenne, ha már vége lenne a szenvedéseknek és csak a nyugodt pihenés maradna.
Doki felajánlja a Prolutex lehetőségét, amit amúgy is kérni akartunk, hasba
szúrandó progeszteron, amit két hétig biztos szúrni kell, de siker esetén 10
hétig. No problem, adjunk neki. Kiváltjuk, és haza pihenőre, és amikor már azt
hiszem, hogy végre minden megpróbáltatáson túl vagyok, jön a sokk, a Prolutex
jobban fáj, mint a Pergoveris, nem maga a beadás, hanem utána az oltóanyag
szétterjedése. Úgy 7-8 órán át, de úgy, hogy nem tudok lehajolni, ülni, állva
is csak görnyedten, mint akinek behúztak egyet, gyakorlatilag semmit, ami a
normál élethez kell. Csak a fekvés jó. Na most, ha a hármak megmaradnak, nekem
dolgoznom kell a Prolutex mellett. Ez most így hogy is lesz? Ez rettegéssel
tölt el, de szerencsére ez a rémálom csak három napig tart, addig próbálok
neten keresgélni, járt-e valaki hasonlóan, de úgy látom, egyedül vagyok a
problémámmal. Hétfőre elmúlik a fájdalom, lehet, hogy csak hozzá kellett
szoknia a szervezetemnek, de a sikerhez az is hozzátartozik, hogy áttértem az
esti, és a combba történő beadásba. Így éjjel van ideje „kifájnia magát”,
napközben pedig tudok élni J.
Persze ezen a héten szabin vagyok, úgyhogy pihenés és várakozás, hogy a hármak
megkapaszkodjanak J.
