Megvolt a harmadik inszemináció, nagy reményekkel, amolyan
végre, végre érzés. A szokásos várakozás után, ami egyébként még csak túl
hosszúnak sem nevezhető, összeraktak minket, „inszeminációsokat” egy szobába.
Összesen hatan. Nagyon jó társaság került össze, mindenki bizakodó, ez olyan
pozitív érzéseket ad az embernek. Beszélgetés, mindenki elmondja a
tapasztalatait, ki min van már túl, olyan kedves itt mindenki. Jó ez a közösség
érzés. Kicsit sokáig várunk a „pihenőszobában”, de mivel mindannyian egy cél
érdekében vagyunk ott, annyira összekovácsolódunk néhány perc alatt. Ki erre,
ki arra az orvosra vár, mi ketten ugyanarra, és mi kerülünk elsőként sorra.
Gyorsan megkapom a zárójelentést is, két hét reménnyel teli, no sport, ez
nehéz, no stressz, lehetőség szerint, de ez is nehéz (csak nekem jönnek be
ilyenkor a legnehezebb munkák, vagy mindig van, csak ilyenkor veszem észre?).
Nem lenne baj, de sajnos a 28. napon megjön, olyan pontosan, amilyen pontosan
nem szeretném, hogy megjöjjön L
L L
Nem lehet rögtön kezdeni a lombikot, csak két hét múlva kell
hívnom a dokit. Addig nagy nyaralást nem tervezhetünk, de ha már nagyot nem,
legyen egy kicsi, csak tenger legyen, elmegyünk egy hosszú hétvégére. Nehéz összehozni,
mert mégiscsak én vagyok most a főnök odabent, még röviden is nehéz átadni a
dolgokat, hogy minden rendben legyen, amíg nem vagyok.
Rövidre szabott nyaralásunk pont úgy telik, ahogy szokott,
kevés pihenéssel, sok-sok menéssel. (Bár az Aviván úgy hívtuk, hogy ez a
„vigyázós szakasz”, a második két hét, sajnos nekem nincs esélyem, mert a
hőmérések azt mutatják, hogy a peteérés elmaradt. De erről majd később.) Édesem
meghajt engem, mint mindig, rohan elöl, én meg utána szépen egy vonalban, ő a kapitány, én meg a kiskatona,
de mind a ketten tudjuk, hogy nekünk ez kell, így jó. Úszás, túrázás, úszás,
városnézés, egy kis vacsi tengerparton, csak ennyi ülés egy helyben J. Minek ülni, amikor
menni is lehet? J Sokat
nem barnulok, de kit érdekel.
Kedden telefonos egyeztetés, mehetek másnap, ha minden
rendben, kezdődhet a lombik. Már hétre odamegyek, de így is csak harmadik
vagyok a sorban (ők vajon mikor érkeztek?), nem baj, csak még izgulni kell
amiatt, hogy a vérzésem nem állt el, amikor bejutunk, ezt megemlítem, bár nem
tulajdonítok neki nagy jelentőséget, mert az első inszem után is 16 napig
vérezgettem. Akkor nem jelentett problémát, akkor talán most sem fog, bár ezt
most nem vérezgetésnek nevezném, mert nem csak pecsételés van, és nem is szűnt meg
még most sem, a 25. napon. Azért ultrahanggal nézzünk rá, és amikor ránézünk, jön
a sokk, számomra legalábbis… van egy cisztám L
A ciszta az én elképzelésem szerint valami rettenetes dolog, de némileg
biztató, amikor megtudom, hogy ez a menstruációval akár magától is „elmúlhat”. Ez
nem akadályoz meg abban, hogy elsírjam magam, persze csak miután kilépünk az
utcára, előtte tartom magam, de nagyon. Egy ciszta egy újabb kilátástalanság
arra, hogy egyáltalán megkezdjük a lombikot. Mindig az az érzés, hogy csak tolódik
és persze „csak egy hónap”, mert kikezelhető, de a „csak egy hónap” az egy éven
belül csak 12-szer van, és sok „csak egy hónap”, az összességében már éveket
jelent.
Elhatároztam, hogy nem megyek bele tudományos
magyarázkodásba, nem csak azért, mert nem ajánlott utánaolvasgatni, amit persze
mindannyian megteszünk, kifejezett kérés ellenére is, (ki ne szeretné tudni mi
megy végbe a szervezetében és még inkább a születendő gyermeke szervezetében),
de mindenki maradjon a saját szakmáján belül. Biztos vagyok benne, hogy az
orvosom mindent megtesz annak érdekében, hogy a részéről a szakmai kihívás
teljesüljön, számomra pedig az az egyetlen dolog megvalósuljon, amit egy nő, ha
nőnek érzi magát, kívánhat. Semmi kétségem nincs e felől.
