18 hetes :)

18 hetes vagyok a mai napon :))))), közel a félidő. A kisbaba kb. 12-13 cm lehet, csak hétfőn megyek orvoshoz, ezért akkor tudom meg pontosan. Három hete, amikor utoljára voltam, 9 cm volt. És éppen a lábát emelgette, amikor nézegettük, ügyesen tornázgatott. Azt viszont még mindig nem sikerült megállapítani, hogy fiú vagy lány, úgyhogy már borzasztóan várom a hétfőn, hogy végre megtudjam. Hétvégén húsvéttal és babalátogatóval egybekötött nagy családi összejövetel volt, kb. 20-25-en voltunk, mindenki tippelgetett, hogy fiú lesz vagy lány, de mivel már van egy fiú ikerpár, most leginkább lányra tippel mindenki. Persze a nagyszülőknek jó lenne már egy lány unoka is a két fiú után, de nekem őszintén teljesen mindegy.
Jómagam elértem az 55 kg-ot, legalábbis egyszer vagy kétszer már ezt mutatta a mérleg, úgyhogy a három kilós súlynövekedés már állandónak mondható, de azért aki nem tudja, még mindig nem veszi észre, hogy babát várok. BKV-val ugyan nem járok, de a védőnőm is azt mondta, hogy ebben a stádiumban még nem adnák át a helyüket az emberek :) Egyébként én természetesen látom magamon a változást, a hasam már nem lapos, hanem kicsit kiáll, persze aki nem ismert régebben, gondolhatja azt, hogy alapból ilyen vagy kiadós volt az ebéd :D. Azért azt gondoltam, hogy ilyenkorra már nagyobb lesz, a filmekben minden terhesnek nagy pocakja van… amint kiderül, hogy terhes :) Új ruhákat mindenesetre még nem kell vennem, minden ruha jó rám. Gondolom majd most indul be igazán a növekedés. Amúgy semmilyen tünet nincs továbbra sem, már a korábbi aluszékonyság is a múlté. Megcsináltattam a szükséges vizsgálatokat, EKG, labor, fogorvos, háziorvos, a hétre már nem is maradt semmi. Így volt idő a lakással és a kocsival foglalkozni, mind a kettőből nagyobb kell a babu miatt, de egyelőre még csak a kocsi van meg. A kisebbiket közben próbálom eladni, a lakást szintén meghirdettük, de elég lesújtó az eredmény, a héten kb. 60-80 hívást kaptam, ebből 58 közvetítő, kettő (kettő!!!) magánszemély. Amiből azt a következtetést vontam le, hogy nem egy hét alatt fogjuk eladni :) Most még nem is olyan sürgős, de ahogy telik az idő és közeledik a nagy nap, egyre sürgetőbb lesz.

56 mm

56 mm

Két hete megvolt az utolsó kontroll Szűcs doktornál. Azért akárhogy is, minden alkalommal ugyanúgy izgulok. Akkor is. De túl vagyunk rajta, 10 hetes és 5 napos, 37 mm az ülőmagassága volt a kisbabánknak. A vizsgálat közben elkezdett mocorogni, kalimpált a kezével, lábával, nagyon cuki volt ☺

Az előtte eltelt időben háromszor voltunk kontrollon, az első alkalommal ikerterhesség volt a diagnózis, óriási meglepetésünkre. Persze ez a stimulációknak köszönhető, hiszen nincs egyikünk családjában sem természetes ikerpár. Két hét múlva, az ominózus szívhang vizsgálaton azonban kiderült, hogy az egyik petezsák üres volt, tehát egy babánk van. Az ominózus szívhangvizsgálatra úgy mentem be, hogy kezem-lábam remegett, nem tudtam kitörölni az agyamból az előző évi eseményeket. Tudtam, ha ezen túl leszek, csak akkor tudok megnyugodni igazán. Kerestem a jeleket, hogy ez most másképp alakul, mint az előző, de a jelek nem különböztek, ami annyit jelent, hogy nem voltak jelek. Ugyanúgy – és az a mai napig így maradt – semmi émelygés, semmi hányinger, hasfájás, mellfeszülés, bármi, amiről az ember hall. Szerintem ez csak egy városi legenda ☺. Ha nem tudnám, hogy terhes vagyok, nem venném észre semmiből.

Orvost is ajánlott nekünk Szűcs doktor, dr. Zsolnai Csaba személyében, aki a 13. kerületben rendel. Tegnap voltam nála először, a kisbabánk ülőmagassága már 56 mm, Zsolnai doktor pedig nagyon szimpatikus volt. Azt mondta bármikor hívhatom (éjjel-nappal), ha problémám van, ami már önmagában nagyon megnyugtató, még akkor is, ha remélem, hogy erre nem lesz szükség. Három hetente fogok hozzá járni, igaz, hogy hozzá csak egyedül tudok menni, mert a várója nagyon pici, és itt csak lányok / nők voltak, nem úgy, ahogy a BMC-ben hozzászoktam, hogy sokan a párjukkal jönnek, és Szűcs doktornál még a vizsgálatra is bejöhetett velem Feri, mellőlem, velem együtt nézegethette a monitort.

Sokat gondolkoztam azon, hogy minek köszönhető, hogy sikerült spontán teherbe esni, és arra jutottam, hogy több mindennek is, de valahogy akkor decemberben minden összejött:

1.    Q10
2.    kineziológus
3.    karácsonyi szünet

A Q10-et a rossz AMH eredményem miatt szedtem, ami meghozta a várt csodát, a tavalyi 0,4-es eredményem után novemberben 1,2 lett. Novemberben jártam kineziológusnál is, ami egy nagyon pozitív élmény volt, de nem gondoltam bele semmi többet, mint amennyinek utána éreztem, hogy adott egy kis pozitív töltetet. Utána csinálgattam a “házi feladataimat” (hol szorgalmasan, hol kevésbé szorgalmasan), de egy-két dolog maradt, amit még most is követek, pl. kitettem a ruhásszekrényemre a pozitív és ösztönző gondolatokat, esténként végiggondolom, mi volt azon a napon a 3 jóság, 3 szépség, 3 szeretet; reggelente kívánok valamit, este pedig megköszönöm, ha megvalósult. Most így utólag már úgy gondolom, hogy ez is közrejátszhatott abban, hogy rá egy hónappal összejött a csoda.

És nem elhanyagolható az a tény sem, hogy decemberben két hét pihenés jutott, munka, stressz, idegeskedés nélkül, szinte csak semmittevéssel, kikapcsolódás és igazi családi kör Feri szüleinél. Szilveszter napján elmentünk Pécsre, három napot ott töltöttünk, és bár abból két éjszaka 38,3 fokos lázam volt, ennek ellenére nem voltam komolyan beteg, nap közben hatalmasakat túráztunk (a mínusz 10 fokban ☺). A szálloda csúcs szuper volt, nekem már önmagában az is egy élmény volt, hogy ott pihenhettem. És akkorra már ugye megfogant a kisbabánk (egész pontosan december 24-én, igazi karácsonyi kisbaba ☺.

Új év, új remények

Olyannyira új remények, hogy most hirtelen minden megváltozhat egy csapásra. Január 9-én indultunk volna a 2. lombikkal, de nem jött meg. Egy nap, két nap, három nap, még mindig semmi. Méregetem közben a lázam, permanensen 36,9. Tesztek negatívak, pedig már minden nap csinálok egyet. A 35. napon mintha lenne valami… bemegyek Szűcs doktorhoz, ultrahang, vérvétel (HCG mérés), fél tizenkettőre megvan az eredmény. Addig már be sem megyek dolgozni, mert csak a falat érinthettem volna meg, és már indulhattam volna vissza. Nagy nehezen eltelik az idő, sokan vagyunk a váróban, de ahogy odaérek, már szólítanak is, ami sejtem, hogy mit jelent :)))))), azzal fogad, hogy „Gratulálok!” :)))))))))))) Megbeszéljük, hogy jövő szerdán megyek a magánrendelésére, addigra a petezsákot is látjuk majd. Ferinek elmondom telefonon, boldog, boldog, hallom, hogy elérzékenyül, még ha leplezi is J

Visszamegyek a munkahelyemre, mintha mi sem történt volna, (azóta is így teszek), csak belülről ujjongok. Nem merem elmondani senkinek, mintha attól félnék, hogy ha kimondom, azzal elrontom. Várok még. Csak egy lépéssel szeretnék tovább jutni, mint egy évvel ezelőtt, ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak. Ha a szívhang vizsgálat meglesz, akkor már a barátnőimnek elmondom. De lehet, hogy nem bírom ki addig. 

Várakozás

Várakozás

Sajnos a hármak nem tapadtak meg, azóta persze már sok idő eltelt, de kinek van kedve erről írni. Mivel fagyibabák nem voltak, ki kell várnom a három hónapot, ami a konzultáció szerint nem is három lesz, hanem négy, a december miatt. A decemberi ciklusom 6-a körül várható, DE! december 5-én jár le a három hónapom, 6-a után pedig már nem kezdenek stimulációkat az ünnepek miatt. Tehát az esélyem nulla, pedig annyira szerettem volna, ha decemberben lehet még egy, egyrészt mert minden hónap számít, másrészt mert decemberben az ünnepek miatt amúgy is sok a pihenőnap és sok a vidámság. Meg aztán karácsonykor megtudni, hogy terhes az ember lánya, azért nem olyan rossz J

De így marad a január, meg persze a sok munka, de ez segít nem gondolkozni. Az viszont nem segít, hogy már mindenki terhes lett közben körülöttem. Félreértés ne essék, nem az ő sikerüknek nem örülök, hanem a saját sikertelenségemnek. Tudom, hogy felhőtlenül örülnöm kellene, hogy összejött a barátnőmnek, de mégis olyan szomorúság tör rám, amikor eszembe jut, hogy nekem miért nem.  

Közben persze megint lehet vizsgálatokat csináltatni, mert novemberben lejárnak az eredményeim, mammográfia (ez önmagában egy hónap, mert korábbi időpont nincs), rákszűrés, chlamydia, ureaplasma, gonorrea és a szorgalmi feladat, az immunológia (annak kiderítésére, hogy esetleg van-e valamilyen autoimmun betegségem, ami a teherbeesést gátolja és vetélést is okozhat). Lehet, hogy azért van ez a sok vizsgálat, hogy lefoglalja magát az ember J Az eredmények rendben, kivéve az Ureaplasmat, ami pozitív, de 10 ezer alatti, amiből a múltkor Szűcs doktor nem csinált ügyet. Most azért kapok rá a nőgyógyásztól Doxycyclint, pontosabban mind a ketten kapunk rá. Még az AMH hiányzik, a nagy mumus, de mivel most Q10-et is elkezdtem szedni, aminek a hatása 2-3 hónap alatt jön ki, és amitől azért némi fejlődést várok, ezzel még várok. (Ha az egy évvel ezelőtti 0,4-nél rosszabb lesz, akkor már látom magam, hogy padlón leszek). 

Lombik

A ciszta azért megnehezítette az életem, legalábbis egy pár hajszálam biztos megőszült. De végül nem kellett leszívni. Az új ciklusom harmadik napján (pénteken) annak rendje s módja szerint elmentem Tanár úrhoz a stimuláció indítására, mert az én orvosom szabin volt. Kellett várni, nem keveset, de nem gond, számoltam vele. Egy óra, két óra, három óra… Tanár úr műtött, megbeszélt, az idő meg csak telik, nekem mennem kellene dolgozni. Mire bejutok, már annyira pattanásig feszülve vagyok, hogy az első szavak után – „ez a ciszta még megvan, túl kevés ideig szedte az Orgametrilt, így hogyan kezdjük el…” – elsírom magam. Jó kis bemutatkozás, érzem, hogy tök gáz, de nem bírom abbahagyni, annyira rettegek, hogy nem tudjuk elkezdeni. De végül mégis. Ha megmarad, kedden le kell szívni. Addig is EKG, nagy rutin legyen meg. Meg is van, és mire kedden visszamegyek, rettegve a cisztaleszívástól, már szóba sem jön. Kár volt azért a sok őszhajszálért és át nem aludt éjszakáért. Kell viszont vért venni, majd adagot emelni, reggel 1 Pergoveris, 1 Cetrotide, este 3 Menopur az eddigi egy helyett.

Pénteken újabb kontroll és újabb adagemelés, már a 3 Menopur sem elég, mától 4 kell. A szúrás már sok és egyre jobban fáj, már nem mosolyogva tolom be az adagokat, a Pergoveris rettentően csíp. Reggelente meg kell pihennem egy öt percre utána. Hétvégén kikapcsolódunk, a legjobbkor és a lehető legjobban a nagy sokk után. Túrázás a Magas Tátrában, függőleges sziklafal, Vörös Torony hágó, tériszony leküzdése, gyönyörű helyek. Addig se kell gondolkozni, hogy mi lesz. Reggel nem tudom beadni a Pergoverist, már annyira fáj, Feri besegít, de túl hirtelen, jobban fáj, mint eddig bármikor, beleszédülök. Mégis maradok a saját beadásnál… J

Hétfőn vissza kontrollra, ismét Szűcs dokihoz, végre egyszer semmi probléma, megnyugvás. Mehet este a tüszőrepesztő (Pregnyl), és ez az utolsó, amit be kell adni (hip-hip), már nagyon feszül a hasam. 7 tüsző van, nem túl sok, de ennyi persze még soha nem volt, az összesen beadott 10 Pergoveris, és 25 Menopur megtette a hatását. Azért egy sokk mára is jut, az „ugye mehet altatás nélkül a leszívás” kérdés. Visszakérdezek, hogy ugye mehet altatásban. Amikor viszonylag kevés tüsző van, és elérhető helyeken vannak, akkor altatás nélkül szoktuk csinálni, mert jobbak az esélyek. Mit lehet erre mondani… persze, menjen altatás nélkül. Eszembe jut a HSG, amikor hánytam a fájdalomtól. Mindegy, most is, mint mindig, azzal nyugtatom magam, hogy milliók túlélték már, én is túl fogom. Sajnos alacsony a fájdalomtűrő küszöböm, erről nem tehetek. L Biztatásként azért megtudom, hogy kapok majd fájdalomcsillapítót.

Szerda a nagy nap. Reggel nyolckor megyünk be mind a ketten, ahhoz képest, ami vár rám, egész nyugodt vagyok. Meglepő módon szinte senki nincs, mint később kiderül, olyannyira kevesen vannak, hogy én vagyok az egyetlen beavatkozásra váró. Illetve nem is váró, mert épp töltenénk ki a kitöltenivalót, de már kiabálják is a nevem a folyosó túlsó végén, hagyjak abba mindent, azonnal öltözzek át, ugye éhgyomorra vagyok?! Jaj ne, lehetett volna mégis altatásban, én meg ezzel rontottam el? (Csak azért ettem, hogy ha megint hánynom kell, akkor ne csak epét hányjak… L) De nem, mégsem altatásban. Akkor már kapom is az injekciót, fájdalomcsillapító (ennek később semmi hatását nem érzem), és rohanjak a műtőbe. Ez ám a gyorsaság! Felocsúdni sem tudtam, már a műtőasztalon fekszem, a fájdalom rövid, de nagyon erős, minden szúrás előtt szólnak, hogy most jön. Mindig csöndben szenvedek, de most a jobb oldalnál felnyögök, a körmeim a combomban, rám szólnak, hogy hagyjam abba, mert nagyon be fog kékülni. Aztán vége. Huhhh. Túl lehet élni, jelentem. A műtős hölgy nagyon kedves, meg is kérdezi nekem a biológustól, hogy mennyi sikerült. 5! Az minden várakozáson felüli! Eddig megérte a szenvedés. Csak legyenek holnapra minél többen. J Holnap reggel kell telefonálnom, hogy hányat és mikor lehet visszaültetni. Vissza a pihenőbe, megkapom az infúziómat (Augmentin és Klion), aztán még pihenő, 11-ig. Közben Feri is előkerül, később végzett, mint én, az ő „eredménye” egy helyre kerül az én petesejtjeimmel, csak egy kicsit más jellegű volt az út odáig, míg én szenvedtem, ő azért annyira nem. J

Zárójelentés, az 5 petesejtemmel az esélyek: ha mind megmarad és meg is termékenyíthető, akkor hétfő, ha csak 2 vagy három marad, akkor péntek. Nekem bármelyik jó, nekem már ez is jobb, mint amiről álmodtam, de persze a hétfői lenne a nagyobb esély a sikerre. Gyógyszereimet kiváltjuk (Augmentin, Crinone gél, Metypred), amiket mától szedni kell. Úgy terveztem, hogy csütörtökön és pénteken még dolgozom, de Feri nem hagyja. Így utólag már jobb, hogy így döntöttünk.

Csütörtök reggel telefon, megkapom a jó híreket: 3 petesejt megtermékenyítve, pénteken mind a három beültethető J. Délután csak egy rövid sétát teszünk, de az amúgy is rövidre tervezett még rövidebbre sikerül, mert fáj a petefészkem, úgy húz lefelé, mintha köveket pakoltak volna bele. Visszafelé a kocsiban minden egyes göröngyöt érzek. Ebben így semmi élvezet nincs.

Pénteken 11-re kell mennem, a visszaültetés gyors és – elvileg – fájdalommentes, de sajnos nekem még ez sem az, mert valószínűleg szerdán megsérült a hüvelyfalam, így ezt is végigszenvedem L. Jó lenne, ha már vége lenne a szenvedéseknek és csak a nyugodt pihenés maradna. Doki felajánlja a Prolutex lehetőségét, amit amúgy is kérni akartunk, hasba szúrandó progeszteron, amit két hétig biztos szúrni kell, de siker esetén 10 hétig. No problem, adjunk neki. Kiváltjuk, és haza pihenőre, és amikor már azt hiszem, hogy végre minden megpróbáltatáson túl vagyok, jön a sokk, a Prolutex jobban fáj, mint a Pergoveris, nem maga a beadás, hanem utána az oltóanyag szétterjedése. Úgy 7-8 órán át, de úgy, hogy nem tudok lehajolni, ülni, állva is csak görnyedten, mint akinek behúztak egyet, gyakorlatilag semmit, ami a normál élethez kell. Csak a fekvés jó. Na most, ha a hármak megmaradnak, nekem dolgoznom kell a Prolutex mellett. Ez most így hogy is lesz? Ez rettegéssel tölt el, de szerencsére ez a rémálom csak három napig tart, addig próbálok neten keresgélni, járt-e valaki hasonlóan, de úgy látom, egyedül vagyok a problémámmal. Hétfőre elmúlik a fájdalom, lehet, hogy csak hozzá kellett szoknia a szervezetemnek, de a sikerhez az is hozzátartozik, hogy áttértem az esti, és a combba történő beadásba. Így éjjel van ideje „kifájnia magát”, napközben pedig tudok élni J. Persze ezen a héten szabin vagyok, úgyhogy pihenés és várakozás, hogy a hármak megkapaszkodjanak J.

3. inszemináció

Megvolt a harmadik inszemináció, nagy reményekkel, amolyan végre, végre érzés. A szokásos várakozás után, ami egyébként még csak túl hosszúnak sem nevezhető, összeraktak minket, „inszeminációsokat” egy szobába. Összesen hatan. Nagyon jó társaság került össze, mindenki bizakodó, ez olyan pozitív érzéseket ad az embernek. Beszélgetés, mindenki elmondja a tapasztalatait, ki min van már túl, olyan kedves itt mindenki. Jó ez a közösség érzés. Kicsit sokáig várunk a „pihenőszobában”, de mivel mindannyian egy cél érdekében vagyunk ott, annyira összekovácsolódunk néhány perc alatt. Ki erre, ki arra az orvosra vár, mi ketten ugyanarra, és mi kerülünk elsőként sorra. Gyorsan megkapom a zárójelentést is, két hét reménnyel teli, no sport, ez nehéz, no stressz, lehetőség szerint, de ez is nehéz (csak nekem jönnek be ilyenkor a legnehezebb munkák, vagy mindig van, csak ilyenkor veszem észre?). Nem lenne baj, de sajnos a 28. napon megjön, olyan pontosan, amilyen pontosan nem szeretném, hogy megjöjjön L L L

Nem lehet rögtön kezdeni a lombikot, csak két hét múlva kell hívnom a dokit. Addig nagy nyaralást nem tervezhetünk, de ha már nagyot nem, legyen egy kicsi, csak tenger legyen, elmegyünk egy hosszú hétvégére. Nehéz összehozni, mert mégiscsak én vagyok most a főnök odabent, még röviden is nehéz átadni a dolgokat, hogy minden rendben legyen, amíg nem vagyok.

 

Rövidre szabott nyaralásunk pont úgy telik, ahogy szokott, kevés pihenéssel, sok-sok menéssel. (Bár az Aviván úgy hívtuk, hogy ez a „vigyázós szakasz”, a második két hét, sajnos nekem nincs esélyem, mert a hőmérések azt mutatják, hogy a peteérés elmaradt. De erről majd később.) Édesem meghajt engem, mint mindig, rohan elöl, én meg utána szépen egy  vonalban, ő a kapitány, én meg a kiskatona, de mind a ketten tudjuk, hogy nekünk ez kell, így jó. Úszás, túrázás, úszás, városnézés, egy kis vacsi tengerparton, csak ennyi ülés egy helyben J. Minek ülni, amikor menni is lehet? J Sokat nem barnulok, de kit érdekel.

Kedden telefonos egyeztetés, mehetek másnap, ha minden rendben, kezdődhet a lombik. Már hétre odamegyek, de így is csak harmadik vagyok a sorban (ők vajon mikor érkeztek?), nem baj, csak még izgulni kell amiatt, hogy a vérzésem nem állt el, amikor bejutunk, ezt megemlítem, bár nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, mert az első inszem után is 16 napig vérezgettem. Akkor nem jelentett problémát, akkor talán most sem fog, bár ezt most nem vérezgetésnek nevezném, mert nem csak pecsételés van, és nem is szűnt meg még most sem, a 25. napon. Azért ultrahanggal nézzünk rá, és amikor ránézünk, jön a sokk, számomra legalábbis… van egy cisztám L A ciszta az én elképzelésem szerint valami rettenetes dolog, de némileg biztató, amikor megtudom, hogy ez a menstruációval akár magától is „elmúlhat”. Ez nem akadályoz meg abban, hogy elsírjam magam, persze csak miután kilépünk az utcára, előtte tartom magam, de nagyon. Egy ciszta egy újabb kilátástalanság arra, hogy egyáltalán megkezdjük a lombikot. Mindig az az érzés, hogy csak tolódik és persze „csak egy hónap”, mert kikezelhető, de a „csak egy hónap” az egy éven belül csak 12-szer van, és sok „csak egy hónap”, az összességében már éveket jelent.

Elhatároztam, hogy nem megyek bele tudományos magyarázkodásba, nem csak azért, mert nem ajánlott utánaolvasgatni, amit persze mindannyian megteszünk, kifejezett kérés ellenére is, (ki ne szeretné tudni mi megy végbe a szervezetében és még inkább a születendő gyermeke szervezetében), de mindenki maradjon a saját szakmáján belül. Biztos vagyok benne, hogy az orvosom mindent megtesz annak érdekében, hogy a részéről a szakmai kihívás teljesüljön, számomra pedig az az egyetlen dolog megvalósuljon, amit egy nő, ha nőnek érzi magát, kívánhat. Semmi kétségem nincs e felől. 

Hol is kezdjem?

 Szerettem volna ma elkezdeni a blogírást, leginkább azért, hogy megmaradjanak későbbre is azok az érzések és gondolatok, amik most bennem vannak, de sajnos a blogger.com kibabrált velem, mert minden próbálkozásom kudarcba fulladt a blogcím megadását illetően. Így marad a naplóírás, aztán ha mégis sikerül, akár még blog is válhat belőle J

Az ihletet a Hannára várva és Abigail kalandjai adták, ahogy olvastam, annyira a sajátomnak éreztem a történeteket és a Veletek történteket, hogy egy-egy helyen akár magam is írhattam volna. Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó lesz, ha végre tényleg összejön a baba (mert az biztos, hogy egyszer összejön!, még akkor is, ha néha feladom a reményt, de az mindig csak átmeneti), szóval évek múlva milyen jó lesz újraolvasni, hogy hogy „teremtődött” meg Ő.

Amik eddig történtek, csak nagyvonalakban:

Másfél évnyi próbálkozás után úgy döntöttünk, hogy nem bízzuk továbbra is a véletlenre a dolgot, 2012 márciusában fordultam a barátnőm által javasolt nőgyógyászhoz, aki nagyon kedves és segítőkész orvos hírében állt. Hormonvizsgálatok (3., 21. napi) rendben, áprilisban HSG, nagy fájdalmak árán kiderült, hogy bal oldali elzáródva L, két hónapig Clostilbegyt, eredménytelenül, ezzel zárult nála a történetünk. Az ő javaslatára BMC, eredetileg Zekéhez küldött, de (nem ellenjavallatra, hanem ismeretség miatt) Szűcs doktor lett belőle. Aki nagyon jó választásnak bizonyult, pont olyan orvos, akire én vágyom, nincs mellébeszélés, csak a tények és konkrétumok, semmi léleksimogatás, mindig és feltétlen komolyság J, én ezt is bírom, de azért néha, nagyon ritkán (és ezt ki kell érdemelni!), egy félmosoly J. 2013. szeptember 30. első konzultáció, októberben laborvizsgálat, rossz AMH eredmény L, EKG, mammográfia, közjegyző, élettársi nyilatkozat, rákszűrés, és végre végre(!) novemberben az első stimuláció. Menopur hormoninjekciók a hasfalba, félelmetesnek tűnt, de mégsem az.

1. inszemináció, ami szerintem nem a megfelelő időben történt, hanem kicsit korábban a hétvége miatt. Nem is jött össze.

Januárban indult a 2. inszemináció, minden különösebb remény nélkül, tekintettel a rossz AMH-mra Szűcs doki megmondta, hogy nem sok az esély L A legjobb időzítés mellett, és ennek tudatában, vidéki stresszes munka bevállalása mellett is, teljesen hihetetlen módon mégis összejött! És a bal oldalon… ami ugye el van záródva. Ami persze, hogy nincs elzáródva!!! Ennyit a HSG vizsgálatról, ami egy félrevezető eredményen kívül kizárólag fájdalmakat okozott. Szűcs doki még gondolkozott a laparoszkópián, milyen szerencse, hogy mégsem ragaszkodott hozzá, egy teljesen felesleges műtét lett volna. Szerintem puszta megérzésből is a legjobb döntéseket hozza J.

A terhességi teszt ugyan nem mutatta ki (pedig csináltam egy jó párat), de miután mégsem akart megjönni, pedig én már sürgettem volna, hogy kezdhessük a lombikot, a 34. napon felhívtam Szűcs dokit, mondta, hogy menjek be UH-ra, csak nézzük meg, mi a helyzet. Bementem, Szűcs doki már mondta is, hogy meg van vastagodva a méhnyálkahártya, talán terhesség lesz ez mégis, de majd a vérvétel megmondja. És csak sodródtam az árral, még visszamentem a munkahelyemre, aztán délután vissza az eredményért, Szűcs dokival a folyosón összefutottam és… mosolygott. Na, hát így kell kiérdemelni a mosolyát J 6 hetes terhesség megállapítása. Utána persze már otthon is kimutatta a teszt (miért is ne?), én meg még akkor is percekig álltam a teszt fölött, mert ilyet én még soha nem láttam. Hihetetlen és elmondhatatlan érzés. Hogy én terhes vagyok, és ott van bent az a pici pötty, aki a képen volt (mert már fényképem is volt róla J), ez egyszerűen felfoghatatlan volt számomra. Még most, ha visszagondolok rá is beleborzongok. Életem legszebb másfél hete volt! De sajnos csak ennyi adatott meg L.

A hetedik heti szívhangvizsgálat a földbe döngölt. Szűcs doki már vizsgálat közben ingatta a fejét, én meg azt sem tudom, hogy volt erőm lekászálódni a vizsgálóról. Feri bejött, ő is hallotta a szomorú valóságot, én meg csak ültem némán, nem mertem bőgni, pedig legszívesebben üvöltöttem volna. Szűcs doki csak hadarta a protokollt, el kell menni egy másik orvoshoz ultrahangra, ha nem szívódik fel spontán, akkor altatásos műtét, műszeres befejezés, vagyis kaparás (fuj de ronda szó) szükséges. Nem érdekelt már semmi. Összetörtem. Hogy lehet ilyen kegyetlen a sors? Ha én meg is érdemlem, Feri miért? Miatta még jobban sírtam, ahogy láttam a szomorúságát L Bármikor el tudom magam bőgni, ha csak visszagondolok ezekre a napokra és az arcára. Ő is sírt. Kétszer láttam sírni, amióta ismerem, egyszer, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, egyszer, amikor kiderült, hogy már nem L.

Műtét, altatás (az egyetlen jó az egészben), műszeres befejezés. Még félkómásan hallottam, hogy Szathmáry doktor elmondta, hogy majd a szövettani eredményért hívjam fel jövő héten. Felhívtam, persze nem derült ki a vetélés oka. Akkorra már tudtam, hogy sosem szokott. Három hónap várakozás, míg újra lehet próbálkozni. Pfffffffff. Ez pedig életem három leghosszabb hónapja volt. Minden leg a babához kapcsolódik J Az akárhogy is nézem május, de volt egy kis remény, mert Szűcs doki nem kötötte az ebet a karóhoz, két hónap múlva mehetünk. Két hónap malmozás alatt (amiből amúgy mégis három lett) azért még egy géndiagnosztika (citogenetika) az Istenhegyi úton, ami rendben volt (30 rugó J), megismételt hormonvizsgálat és egy nemi betegség vizsgálat (Hüvelygomba, Chlamydia, Myco- és Ureaplasma, Trichomonas, baktériumtenyésztés) az Aesthetika orvosi központban (30 rugó J). Ez utóbbi nem azért, mintha ezt amúgy nem nézték volna a BMC-ben (mind negatív volt), de beleültették a fülünkbe, hogy vérvizsgálattal nem mutatható ki biztosan, ezért csináltattunk még egy nőgyógyászatit is. Mindezeket persze a vetélés miatt, mivel annak okát nem tudjuk. Na de végül elérkeztünk június 2-ához, amikor végre elkezdődhetett a harmadik stimuláció, mert bár Szűcs doki a rossz AMH miatt eredetileg csak két inszeminációt javasolt, de hát mégiscsak inszemmel lettem terhes, tehát módosítottunk a terven. Hétfőn tehát elindult a 3. inszem J Ma lesz a harmadik szúrás, úgy várom már az estéket, mint egy drogos J, és közben számolom vissza a hátralévő tűket és fecskendőket. Kifejezetten szeretem a hozzá kapcsolódó szertartást, nagy tű, fecskendő kicsomagol, nagy tű a fecskendőre, kis ampulla eltör, felszippant, kis üvegbe betol, kihúz, nagy tű csere kis tűre, és döf! J Na ez a döfés persze csak elmondva ilyen vagány, valójában levegőt sem merek közben venni, és csigalassúsággal tolom a bőröm alá. Nem tudom miért, de nekem így vált be.

Mindenkinek ilyen hosszú az első bejegyzése? J Pedig igazán úgy érzem, hogy címszavakban írtam le J